Személyiségvonásaink igencsak meghatároznak minket. Egész életünket behálózzák; ezek függvényében alakulitjuk cselekedeteinket, mindennapjainkat; következményükképp alakul ki mások szemében egy kép rólunk. Nincs két ember az ismerőseink közül, aki ugyanúgy lát minket. Mindenki szemében másak vagyunk, mindenki más - más érzelmeket táplál irántunk, amikor ránk gondol. Ezért van az, hogy ha megkérdezzük A-t, hogy mit gondol Emmáról, akkor azt fogja mondani, hogy szuperjófejcsaj kiváló humorral és, ha megkérdezzük ugyanerről B-t, akkor azt mondhatja, hogy semleges a szemében, silány humorérzékkel, vagy egyenesen utálatos a mi Emmánk.

Vannak viszont olyan emberek, akik a negativ vélemény és a nem tetszés mellett nem tudnak olyan könnyen elsétálni, hisz a tetszésigény minden egészséges emberi kapcsolat előfeltétele. Problémát csak akkor jelent, ha túlzásba visszük; szakmaibban szólva, ha túlzott tetszésigényesek vagyunk. 

A túlzott tetszésigényes emberek általában szorongóak, sok esetben úgy érzik, hogy az élet bizonyos területén/területein félresiklottak, nem képesek helytállni, ennek következményeképp, mások nem tudják őket elfogadni. 

Sokan képesek felmérni és látni kirekesztettségük okát, meglátják személyes defektusukat, és annak ismérveit kiválóan meg is tudják fogalmazni. Mások alacsonyabbrendűségük eszméjét énképük szerves részévé alakitják, melyet beépitenek különböző életszituációkba és folyamatosan keresik a bizonyságtételeket. 

Eljárásukkal  megállithatatlanul kutatnak bizonyitékok és példák után, és amennyiben találnak valamit,  megerősitést nyernek  tévhitükben, miszerint vállalhatatlanok, elfogadhatatlanok és félresikerültek (bizony ez egy lejtő).

A túlzott elfogadhatatlanság balhite már gyermekkorban kialakulhat, abban az esetben, ha a szülő folyamatosan rendkivül magas elvárásokat tár a gyerek elé, de a gyerek nem képes megfelelni ezeknek, vagy, ha a gyereknek van valamilyen hiányossága, melyet a szülő nagyon rosszul és türelmetlenül kezel, ezzel folyamatosan érezteti a gyerekkel, hogy nem elég jó -> sok esetben ezek a folyamatos dorgálások és önbizalomtipró viselkedésformák egyenesen elvezetnek ahhoz, hogy túlságosan is arra koncentráljunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hogy másoknak tettsszünk, hogy megfeleljünk, hogy mindenben a maximumot nyújtsuk, mert másképp megint senkik leszünk.

A kritikákkal szembeni érzékenység ilyen esetben értelemszerűen maximumra ugrik, ahogy kicsit is azt érezzük, hogy valamiben nem 100% - ot nyújtottunk, csak 90 - et jön a teljes lelki összeomlás. Ezért aztán nem akarunk és nem tudunk nemet mondani mások kéréseire (nehogy azt gondolja, hogy képtelen vagyok megcsináni); a kérések elutasitása nemtetszést szülhet, az meg ugye egy túltetszés igényesnek nem elfogadható alternativa. Ez a félelem megerősiti a magasabb rangúakhoz való közeledést is (például tanár vagy főnök).

A túltetszenivágyók empátiás készsége nagyon fejlett, mivel torz képként él a fejükben, hogy mások is olyanok, mint ők, mások is túlérzékenyek és persze hogy nem lehet senkit sem bántani.

Ezzel szemben önbecsülésük rendkivül alacsony; az, hogy mit gondol magáról éppen, mások véleményétől függ. Amennyiben ma azt mondom Emmának, hogy milyen csinos és mennyire jól áll ez a ruha rajta, akkor azt elhiszi és boldogan járkál fel-alá, aznapi teljesitménye nő, viszont amennyiben úgy kezdem a reggelt, hogy Úr Isten hogy nézel ki? Mi ez a göncs rajtad? Olyan vagy, mint egy 50 éves mama ebben a zsákban....akkor bizony egész napjára rányomja a bélyegét és azzal a csöppnyi önbizalmának is integetheünk, kétkézzel. 

Felsorolnék szemléltető példaképp néhány önközlést, melyek a tetszésigényesek nézeteit tükrözik:

* Ha valaki kér tőlem valamit, azt meg kell tennem!

* Nem csinálok eleget! Többet kell tennem!

* Miért cselekedtem igy? (vajon megharagudott valaki?)

* Nem lehetek boldog, ha mások nem szeretnek!

Ezekkel az érzelmekel és gondolatokkal márpedig fel kell számolni, ha nem akarjuk saját életünket megkeseriteni. Meg kell tanulnunk objektiven és és problémamegoldó módon viszonyulni a kritikához és mások elvárásai helyett saját magunkat helyezni előtérbe és saját kivánságaink szerint cselekedni.